Vajon mi alapján érzünk valaki iránt? Ki dönti el, hogy így legyen?
Minél többet olvasok róla, annál több a kérdésem.
"A szerelem egy összetett érzés, a másik ember egész lényére irányuló komplex vonzalom. A másik ember egész lénye alatt értem a szellemi, lelki, és testi területek vonzalmát, mely a külső megjelenéstől, a lelki közösség harmóniáján át, a nemi vágyakozásig bezárólag, - mindent magába foglal.
A szerelemnek csak úgy, és akkor van értelme, ha beteljesedett vágyakozásról, kölcsönös vonzalomról van szó. Amennyiben a szerelem nem ilyen, úgy értelmetlen.A viszonzatlan szerelemnél nincs rosszabb és egészség rombolóbb, ezért mindent meg kell tenni annak érdekében, hogy ne olyan embert tüntessünk ki szerelmünkkel, aki nem méltó rá."
És ezt ki határozza meg? Hogy lehet értelmetlen az ami önmagába is szép, mert az érzés gyönyörű, még akkor is ha fáj.
Sokan hisznek a "szerelem első látásban", sokan a "megismerem és megszeretem-ben".
Mindenkinek más a szebb, és mindenki máshogy találja meg.
De azt veszem észre, hogy az a legszebb (nálam), mikor hirtelen jön, de sok sok év után.
Megismersz valakit és éltek egymás mellett, úgy hogy sose gondolsz úgy rá, hogy uh milyen pasi/csaj. Hanem jó ismerős, köszöntök egymásnak és ennyi, nem mozgat meg.
Sőt rá nézel és: nem az esetem,mert fekete/szőke a haja, és egyébként is te a kék/barna szeműeket szereted, meg hát biztos nem is jó fej...
Aztán a Sors úgy hozza, hogy megismered közelebbről, egyre egyre közelebbről. ÉS már minden külsőség eltűnik. Újra ránézel, de már más az arca, mi történt?? Mért lett más? Mi változott? A haj és a szem szín ugyan az maradt, akkor mi történt?
Már a fekete hajról a csillagos ég jut eszedbe, vagy a szőkéről a Kis hercegből ismert részlet a búzamezőről. Már nem egy haj szint és szem színt látsz, hanem A haj szint és szem szint. A lelke körülveszi a külsejét. Eltűnik minden, de minden, amiben eddig hittél. Látásod megváltozik, a külseje már a belsőt tükrözi. ÉS azt veszed észre, hogy te is megváltoztál. Ragyogsz tőle. Mint a vicces idézetben: " A szerelem olyan, mint a bepisilés. Mindenki látja rajtad, de csak Te érzed a melegét". NA pontosan.
Megszereted még a hibáit is, szereted az idióta szokásait, amik talán régen idegesítettek. Szereted ahogy mosolyog, vagy a mozdulatát, mikor egy csak rá jellemző dolgot tesz.
Már nincs zsákbamacska, már nincs az a félelem, hogy úr isten és ha majd.. és ha... Mert már ismered.
Úgy érzed, mintha év ezredek óta ismernéd, mellette mersz önmagad lenni, mellette nem zavar semmi. És nem akarod a lelkét birtokolni, csak csendben mellette lenni, ha kell, és boldognak lenni, ha ő is az.
Na igen ám, és itt a bökkenő, mert két dolog lehetséges:
HA összejön és Ő is így érez, akkor az egekbe emelkedsz, és boldog vagy
De ott van az is, amikor nem így érez, és észre sem vesz. Megteszel mindent, hogy a kedvében járj. A barátok és ismerősök akik ismernek titeket, azt kérdezgetik tőled, hogy mért nem vagy vele? Szinte mindenkinek természetes lenne, csak neki nem.
És ilyenkor felmerül a kérdés, hogy miért? Miért csak Ő nem veszi észre? Miért mikor végre virágzol és önmagad vagy? Miért mikor ugyan az a vágy és jövőkép hajt titeket előre? Miért mikor annyi dologba megegyeztek?
vagy ha saját oldalról nézzük, akkor Mért pont Ő? Ki döntötte ezt el? Mért kell egyszerre fájnia és szépnek lennie? Mért nincs választás? Talán van remény? Vajon tudja mennyit ér egy perc vele és egy szava? Vajon mi lenne ha mondanád neki? Vagy mért nem segít valaki? vagy hol van egy angyal?
Nem tudod, úgyhogy hagyod, hogy csak érezz, hogy nevess és sírj.
De tudod, hogy öszíntén szeretsz és talán neked ennyi elég.
