Álarcos bál

Ezt a bejegyzést egy idézettel kezdeném, amit kedvenc költőm írt, és aki ott van velem a fal mellett: a Hugom

"Egy dolog egy sajnálatos tény

Örökké bennem él

Hogy a sok ragyogó fény kioltotta egy igaz lény
életét

És eloltották az egyetlen reményt"

Fellebbented a színház függönyét, és kilépsz a színpadra. Körülötted álarcos emberek mulatnak. Arcodhoz kapsz, érzed rajtad is álarc van: elragadott a bál hangulata.

Körbenézel mindenhol fény, őrületes pompa. A mennyezet csupa dísz, kristály csillárok lógnak, minden csodás, minden fénylik. Nézed az embereket, mindenki álarcot visel, mosolyognak, táncolnak. Senki sem igaz arcát mutatja, csak rejtőzködő lelkek. Pompázatos ruhák, drága kosztümök, kövekből kirakott díszes maszkok mögött. Folyik a drága pezsgő, a drága bor, mindenhol szivar fűstől, mindenféle drog az asztalon.

A maszkosok folyamatosan párt cserélnek, nem számit ki vagy mi van mögötte, csak a szex a lényeg. Nem érdekli őket a belső világ, csak a sok sok elbűvölő színes gyémánt. Holott tudják, hogy némelyik csak üveg, nem drágakő, de nem vesznek róla tudomást, hisz a szemnek egyforma mindkettő.

Eléd lép a szőke herceg, táncra invitál. Fején arany korona, szemét drágakövekből kirakott maszk takarja, mosolya vakító, foga hófehér, hát mond mi kellhet még?

Megfogod kezét, beforogtok a forgatagba, körülfon a tánc és a drága parfümök illata.

De állj! Hirtelen szédülni kezdesz, gyomrod görcsbe rándul, szíved hevesen ver. Torkodat marja egy érzés, hányás kerülget, érzed, hogy valami nem szép.

Körbenézel immár tiszta szemmel, ÚR ISTEN hová kerültél! Terem sarkaiba orgia, mindenki részeg, mindenki ostoba. Külcsín a pompa, külcsín, de csak üres máz, alatta nincs csak fertő, és véres látomás.

Ránézel a hercegre, rémülten ugrasz hátra, mert a korona megfakult, a drágakövek üresen csillognak, de mégis ránézel, és közelebb hajolsz, mélyen a szemébe nézel, a te szemedből a könny csordul. Hisz nem látsz mást csak egy feneketlen sír gödröt, mibe férgek élnek és minden oly hideg.

Kezed a szád elé kapod, menekülni akarsz! Futni, futni! Elég a fertőből, elég a mocsokból! Hol van az értelem, hol van az érzelem, hol van az igaz való?

Futsz a függöny mögé, ahonnan jöttél, lökődve körülötted a csordát, az üres fényűzést.

Eléred a függönyt és kilépsz onnan, előtör belőled a hányás, torkod a pezsgő marja.

Rájössz, hogy ez nem színház, nem is bál, sajnos ez az élet maga.

Megnyugszol, mélyeket lélegzel, majd körül kémlelsz, de nem látsz sokat, mert sötét van, mégis boldogság tölt el. Egy szobába vagy, mi egyszerű és sötét, hát elindulsz és leülsz a fal mellé.

Nincs zene,nincs tánc nincs itt semmi bútor. Hátad a hideg falnak döntöd és mosolyogsz.

De csitt! Hiszen szól valami zene! Ütemes dobolások, mik egy ütemre vernek. Rájössz ez a szíved, és újra örülsz, mert tudod, hogy még ember maradtál.

Megszokja szemed a sötétet, akkor látod csak, hogy a terembe nem vagy magad. Ülnek még páran a fal mellett, hát látod, még maradtak emberek.

Lehajtod fejed, majd álmodsz, álmodsz egy világot, mit senki más csak te magad láthatod.

A többi igaz ember is ezt teszi, mert az igaz világot már nem keresi.

Ennyi, ennyi csak az élet, a saját világod, a kicsiny lényed. Egyedül vagy, de mégse vagy magányos. Jobb is így ez, mint a báli táncok.

Mélyen alszol, szíved ver.

Ég veled való élet, viszlát szörnyű ébredés.

Kóbor kutya

Apró kölyökkutyát sodort felém élet, kicsi volt, csapzott és oly elesett. Csak a szemébe izzót a tűz, a fiatalsága és a fájdalom tüze. Befogadtam hát, bár már akkor tudtam, hogy teljesen sose fogadhatom, hisz hajtja az ösztön, hajtja a vágy.

Etettem, itattam, nevelgettem, próbáltam óvni, hisz jaj annyira szerettem.Barna gomb szemeibe fénylett a tűz, pedig teste csapzott és sebekkel tele. Rugdosták annyian, bántották mindenhol, ahová betévedt csak ütéseket kapott.

Szeme fakult, mégis hajtotta az ösztön,ment próbált törtetni, pedig szíve félelemmel volt tele, félt mindentől félt minden újtól, hiába próbálta külsejét takarni, és fajtisztának látszani.

Mindig jött ha éhes volt és fáradt, ápoltam sebeit, meleg otthon várta.

Jaj hányszor rúgtam bele én is! Dühöngtem, csapkodtam fájt az élet, hát kitöltöttem azon akit a legjobban védtem. Rugdostam, csapkodtam új sebeket okozva, hisz a külvilág engem ugyan így bosszant. Hallottam másokat, kit gazdának tekintet: "mit szeretsz ebbe a korcsba? rúgj bele te is nem érdemel ez jobbat...Nem tiszta a vér vonala, és nem is lesz soha, örökre csak egy kóbor eb marad!! Van neked pénzed, vegyél egy fajtisztát, meglásd jobb lesz minden, könnyebb, hát mond neki viszlát". És hallgattam a balga szavakra, már nem tűnt a meleg barna szem oly jónak.

Ő is elkezdett harapni, martuk egymást, sebei testemen begyógyultak, de lelkembe láthatóak még a fog nyomok, begyógyulni nem tudnak, égnek és sajognak.

Ő harapott én rúgtam, hát elindult egy másik útra. Elment, ohhh hányszor indult neki, hátha jobb gazdit talál, hátha ott majd szeretik.

Pedig, de szerettem én a csapzott kis bundát, hiába volt korcs, és teste megviselt és sebzett, nekem az összes kutya között ő volt a legszebb!

Nem láthatja senki úgy mint én, hisz ha látnák nem rugdosnák tova. Bár tarthatnám kezembe, mint egy elhagyott plüss macit, és óvhatnám örökre, védeném minden gondtól bajtól, de jaj nem tehetem, hisz szabad, mert szabadnak született, nem védhetem meg mindentől, bárhogy is akarom.

Elment sokszor, aztán visszajött, hallottam sírását, újra rám volt szüksége. Ajtóm kitártam, bekötöztem sebeket, megetettem, megitattam és az ölembe altattam, óvtam vigyáztam rá.

Most újra elment, elvitte az ösztön, kóborol valahol magányosan egyedül. Érzem amit érez, érzem illatát, tudom mi történik vele, pedig senki nem szól már.

Csendbe várok, nyitva hagyom neki házam, hátha betéved újra, és láthatom a csapzott bundát, és a meleg barna szemeket, és újra csak vele lehetek.

Lélek.

Valaki nálam járt az éjjel. Kutyaugatásra ébredtem és valaki állt az ajtóba, ha ránéztem hátrébb ment. Nem tudom kivolt, hisz teste nem volt, simán csak egy árny, de nem féltem, boldoggá tett,hogy itt van, úgyéreztem, hogy nem vagyok egyedül, és ennek a léleknek is erre volt szüksége.
Hiszek a szellemekben, és a jelekben. Nagyon sok jel kisér az utamon, hiszem, hogy ezek nem véletlenek.

Mindenem odaadom...

Mindig mindenkinek mindenem odaadom, és ezzel mindenki boldog csak én nem! Mit akartok még? nemtudok már többet adni! Ha a kisujjam kell, akkor Ti a karom is viszitek.. Mért érdemlem ezt? Megadtam mindent mindenkinek: "kérj bármit tőlem megkapod"! Sok embernek szerelmet hoztam az életébe, összehoztam őket, segitettem kibékiteni, segitette mert kérték...Kihúztam embereket szarból, anyagi gondokból, adóságokból. Ott voltam, ha betegek voltak, ápoltak őket ágyuk mellett... És most én kértem segitséget, mi a válasz?! "Old meg magad, ezt neked kell elintézned....." na kösziiii, ennyit erről! Körül nézek és mit látok? Barátaim szerelmesek, boldogok én meg itt ülök egyedül! Senkim nincs. Persze holnap megint jöttök, hogy "kérekpénzt,légyszisegits,hagy aludjak itt, éhes vagyok,fáj ez fáj az", és én természetesen azt fogom mondani: persze gyere beljebb segitek...aztán elmentek,mert segittem, és megint egyedül leszek. köszönöm.

Kincsesláda

Doboz és a kincs
Sötét van. A lány ül a szobába, mellét és tüdejét szorítja valami.

Körül néz, látja, hogy a szoba szigetelt: Gumiszoba. Akkor már tudta, hát idekerült, a tüdején a szorítás a kényszerzubbony szorítása… Senki nem értette, csak a bolondot látták benne, pedig nem volt az. Ő csak látta a kincset, amit más nem és nem adta fel, mindenhol azt kereste.
A kincs körülfonta életét, csak azért élt, hogy óvja, vigyázza kincsét. Egyedül harcolt érte, mindenkit eltaszítva, nyújtotta kezét, majd ölelte a kincset és meg akarta óvni minden bajtól.
Ehelyett most itt ül… kartonján az elmebeteg szó pirossal világít, persze hisz könnyebb ezt mondani, mint meghallgatni és megérteni… Empátia? Ugyan már… „Amit nem látok az nincs is és én nem láttam kincset, csak egy sötét dobozt, ami nem ragyogott, hanem undorító volt”.
Nem hittek hát neki, nem segítettek rajta, hanem bezárták, elvitték tőle élete értelmét, és megy a kezelés: „neked nem kell az a kincs, jobb neked nélküle, nem is létezett…”
A lány mosolyog állapota nem „javul”, mert belül tudja, és érzi azt a ragyogást.. Összeszorítja fogát és harcol, nem hallgat másokra. Miért is hallgatna?? Ők nem látták… A lányt csak a kincs teszi boldoggá, hát nem hagyja, hogy elvegyék tőle.
Mosoly az arcán marad, majd erre gondol: „ Én láttam, amit Ti nem, nekem megadatott a csoda, hogy lássam a dobozba a ragyogó szépséget, amit ti sose fogtok, mert a doboz nem akar nektek kinyílni, és nem mutatja meg tartalmát, és mert ti nem is akarjátok látni.. Mondtátok, hogy ócska doboz, hát sokszor én is azt láttam, igen láttam a dobozt én is, hiába csukódott be, hiába rejtette mélyebbre a kincset, hiába akarja előlem is eldugni, majd rájön, hogy anélkül csak egy átlagos doboz, semmi több. Én tudom, hogy benne van a fény, hát várok és nem felejtem el, mert ott kell lennem, benyúlni a doboz mélyére és újra és újra előhúzni a csodáját.
Örült vagyok? Talán igen, de nem azért, mert a kincset akarom, hanem azért mert ti irányitotattok, és féltem, így a kincs is félt és bezárult. Oh hibás a doboz, nagy hibát követett el, hisz újrafestette önmagát, és mindenkinek azt mutatja…Dühös vagyok, haragszok rá, legszívesebben eldobnám magamtól, de… de nem teszem, maradok, ülök és várok, és ott leszek mindig ha a doboz újra ki akar nyílni, és segítek, hogy nyitva is maradjon. Éltetem a dobozt és a doboz éltet engem. Csavar vagyok a doboz oldalán, ami nyitja a dobozt, a doboz, pedig rejtett kincsével az életem, és a legszebb nekem…Hiába zártok most börtönbe, hiába minden harc ellenem, hisz becsukom a szemem, és a kincs ott ragyog bennem…Adjátok fel, hisz tudom, amit tudok, higgyetek nekem és ne vegyétek el az életem…Segítsetek és nézzetek mélyebbre, hogy a kincs újra szabad legyen!”
A szorítás a tüdőn, hirtelen engedett, hisz a lány lelke szabad lett, volt aki hitt neki és megfogta a kezét, a lány már nem félt nem a hazugságokba élt. Felállt majd bátran kiáltott: „IGEN AKAROM! SZERETEM! TUDOM! TESZEM!” Ráébred végre mitől régóta félt, megindult előre tudatosan az úton, segít a kincsen halkan egyszerűen, várja, hogy a doboz észrevegye mit is ér a lelke. Erős marad és minden este imát küld az égbe:
„Uram add, hogy véghez vigyem amit érzek, és add, hogy a kincsemmel újra együtt legyek!”