Kóbor kutya

Apró kölyökkutyát sodort felém élet, kicsi volt, csapzott és oly elesett. Csak a szemébe izzót a tűz, a fiatalsága és a fájdalom tüze. Befogadtam hát, bár már akkor tudtam, hogy teljesen sose fogadhatom, hisz hajtja az ösztön, hajtja a vágy.

Etettem, itattam, nevelgettem, próbáltam óvni, hisz jaj annyira szerettem.Barna gomb szemeibe fénylett a tűz, pedig teste csapzott és sebekkel tele. Rugdosták annyian, bántották mindenhol, ahová betévedt csak ütéseket kapott.

Szeme fakult, mégis hajtotta az ösztön,ment próbált törtetni, pedig szíve félelemmel volt tele, félt mindentől félt minden újtól, hiába próbálta külsejét takarni, és fajtisztának látszani.

Mindig jött ha éhes volt és fáradt, ápoltam sebeit, meleg otthon várta.

Jaj hányszor rúgtam bele én is! Dühöngtem, csapkodtam fájt az élet, hát kitöltöttem azon akit a legjobban védtem. Rugdostam, csapkodtam új sebeket okozva, hisz a külvilág engem ugyan így bosszant. Hallottam másokat, kit gazdának tekintet: "mit szeretsz ebbe a korcsba? rúgj bele te is nem érdemel ez jobbat...Nem tiszta a vér vonala, és nem is lesz soha, örökre csak egy kóbor eb marad!! Van neked pénzed, vegyél egy fajtisztát, meglásd jobb lesz minden, könnyebb, hát mond neki viszlát". És hallgattam a balga szavakra, már nem tűnt a meleg barna szem oly jónak.

Ő is elkezdett harapni, martuk egymást, sebei testemen begyógyultak, de lelkembe láthatóak még a fog nyomok, begyógyulni nem tudnak, égnek és sajognak.

Ő harapott én rúgtam, hát elindult egy másik útra. Elment, ohhh hányszor indult neki, hátha jobb gazdit talál, hátha ott majd szeretik.

Pedig, de szerettem én a csapzott kis bundát, hiába volt korcs, és teste megviselt és sebzett, nekem az összes kutya között ő volt a legszebb!

Nem láthatja senki úgy mint én, hisz ha látnák nem rugdosnák tova. Bár tarthatnám kezembe, mint egy elhagyott plüss macit, és óvhatnám örökre, védeném minden gondtól bajtól, de jaj nem tehetem, hisz szabad, mert szabadnak született, nem védhetem meg mindentől, bárhogy is akarom.

Elment sokszor, aztán visszajött, hallottam sírását, újra rám volt szüksége. Ajtóm kitártam, bekötöztem sebeket, megetettem, megitattam és az ölembe altattam, óvtam vigyáztam rá.

Most újra elment, elvitte az ösztön, kóborol valahol magányosan egyedül. Érzem amit érez, érzem illatát, tudom mi történik vele, pedig senki nem szól már.

Csendbe várok, nyitva hagyom neki házam, hátha betéved újra, és láthatom a csapzott bundát, és a meleg barna szemeket, és újra csak vele lehetek.