égitest

Jösz, jösz csendesen...
Falakat döntesz, az égbe emelsz,
majd a sárba tiporsz, és mélyre temetsz.
Foglak, vigyázlak, szeretve ölellek,
de mégse elég, zárt kapun zörgetek,
mond mit adjak még? mi lenne elég?
nem voltam ott mindig? miért kevés?
egyetlen vagyok, mindig az egyetlen leszek,
akihez, ha jösz bármikor beengedlek.
soha nem mondtam, hogy nem teheted,
mégha ezzel magamat a mélyre temettem.
Bár értékelnéd, a csodákat mit adok,
Amitől sokszor az arcod úgy ragyog.
de úgy tünsz mintha félnél,
pedig tudod, hogy elég ha megkérnél.
Sokszor hideg képnek tünsz,
én vagyok a kereted, de mégsem türsz.
Nézz fel az égre, keresd meg a csillagunk
És igaz te is látod, hogy mik vagyunk?
örökké ragyogó forró égitestek,
mik az égre fényeket festenek.
Egymás nélkül üresek a fények,
de ha túl közel mennek nagyon megégnek.
Ne égess, kérlek ne vakits teljesen,
Halványítom ragyogásom, hogy a tiéd élhessen.
És jösz, jösz csendesen.