Prédikátorok

Bort isztok és vizet prédikáltok,
de tudjátok mit, csak mosolygok rátok.
Én őszinte voltam veletek,
Ti meg? Ti csak játszogattok egy szerepet.
Azt mondjátok, hogy lélek, csakra és szeretet?
Ugyan már ti se gondoltátok komolyan ezeket.
Nem bántottam soha, adtam amit tudtam,
és ti tanítotok, engem, hogy mit hogyan?
Haha, fogadjam meg ezt a tanácsot?
Én is hazudjak a szemetekbe, amit ti csináltok?
Beszéljek én is arról milyen őszinte vagyok?
Közben hátad mögött a "szerelmeddel" dugok?
Ugyan már, szóra se érdemes ez az egész.
Legalább látom, hogy lehet, hogy nem vagyok merész,
hogy nincs kisugárzásom, hogy nem vagyok egész
De már tudom, inkább vagyok magányos, és kevés
mint hazug, erkölcstelen színész.
Példaképek voltatok, már csak egyszerű emberek.
Szuper erőtöket már nem látom bennetek.
Nem hazudtam soha, egyszerű és őszínte voltam,
Nem érzem magam prédikátornak.
De köszönöm, mert most önbizalmat adtatok.
Mert én legalább tisztán és naivan ember maradhatok.

Soha

Soha ne hidd el azt aKit látsz, mert sokszor vakon nézel, és kiderül, hogy nem létezik.

Kérdések és vallomások

Vajon mi alapján érzünk valaki iránt? Ki dönti el, hogy így legyen?

Minél többet olvasok róla, annál több a kérdésem.
"A szerelem egy összetett érzés, a másik ember egész lényére irányuló komplex vonzalom. A másik ember egész lénye alatt értem a szellemi, lelki, és testi területek vonzalmát, mely a külső megjelenéstől, a lelki közösség harmóniáján át, a nemi vágyakozásig bezárólag, - mindent magába foglal.

A szerelemnek csak úgy, és akkor van értelme, ha beteljesedett vágyakozásról, kölcsönös vonzalomról van szó. Amennyiben a szerelem nem ilyen, úgy értelmetlen.A viszonzatlan szerelemnél nincs rosszabb és egészség rombolóbb, ezért mindent meg kell tenni annak érdekében, hogy ne olyan embert tüntessünk ki szerelmünkkel, aki nem méltó rá."

És ezt ki határozza meg? Hogy lehet értelmetlen az ami önmagába is szép, mert az érzés gyönyörű, még akkor is ha fáj.
Sokan hisznek a "szerelem első látásban", sokan a "megismerem és megszeretem-ben".
Mindenkinek más a szebb, és mindenki máshogy találja meg.
De azt veszem észre, hogy az a legszebb (nálam), mikor hirtelen jön, de sok sok év után.
Megismersz valakit és éltek egymás mellett, úgy hogy sose gondolsz úgy rá, hogy uh milyen pasi/csaj. Hanem jó ismerős, köszöntök egymásnak és ennyi, nem mozgat meg.
Sőt rá nézel és: nem az esetem,mert fekete/szőke a haja, és egyébként is te a kék/barna szeműeket szereted, meg hát biztos nem is jó fej...
Aztán a Sors úgy hozza, hogy megismered közelebbről, egyre egyre közelebbről. ÉS már minden külsőség eltűnik. Újra ránézel, de már más az arca, mi történt?? Mért lett más? Mi változott? A haj és a szem szín ugyan az maradt, akkor mi történt?
Már a fekete hajról a csillagos ég jut eszedbe, vagy a szőkéről a Kis hercegből ismert részlet a búzamezőről. Már nem egy haj szint és szem színt látsz, hanem A haj szint és szem szint. A lelke körülveszi a külsejét. Eltűnik minden, de minden, amiben eddig hittél. Látásod megváltozik, a külseje már a belsőt tükrözi. ÉS azt veszed észre, hogy te is megváltoztál. Ragyogsz tőle. Mint a vicces idézetben: " A szerelem olyan, mint a bepisilés. Mindenki látja rajtad, de csak Te érzed a melegét". NA pontosan.
Megszereted még a hibáit is, szereted az idióta szokásait, amik talán régen idegesítettek. Szereted ahogy mosolyog, vagy a mozdulatát, mikor egy csak rá jellemző dolgot tesz.
Már nincs zsákbamacska, már nincs az a félelem, hogy úr isten és ha majd.. és ha... Mert már ismered.
Úgy érzed, mintha év ezredek óta ismernéd, mellette mersz önmagad lenni, mellette nem zavar semmi. És nem akarod a lelkét birtokolni, csak csendben mellette lenni, ha kell, és boldognak lenni, ha ő is az.
Na igen ám, és itt a bökkenő, mert két dolog lehetséges:
HA összejön és Ő is így érez, akkor az egekbe emelkedsz, és boldog vagy
De ott van az is, amikor nem így érez, és észre sem vesz. Megteszel mindent, hogy a kedvében járj. A barátok és ismerősök akik ismernek titeket, azt kérdezgetik tőled, hogy mért nem vagy vele? Szinte mindenkinek természetes lenne, csak neki nem.
És ilyenkor felmerül a kérdés, hogy miért? Miért csak Ő nem veszi észre? Miért mikor végre virágzol és önmagad vagy? Miért mikor ugyan az a vágy és jövőkép hajt titeket előre? Miért mikor annyi dologba megegyeztek?
vagy ha saját oldalról nézzük, akkor Mért pont Ő? Ki döntötte ezt el? Mért kell egyszerre fájnia és szépnek lennie? Mért nincs választás? Talán van remény? Vajon tudja mennyit ér egy perc vele és egy szava? Vajon mi lenne ha mondanád neki? Vagy mért nem segít valaki? vagy hol van egy angyal?
Nem tudod, úgyhogy hagyod, hogy csak érezz, hogy nevess és sírj.
De tudod, hogy öszíntén szeretsz és talán neked ennyi elég.

Vihar

Az esőben állok, tisztára mosom magam.
Körülöttem csak a cseppek hangja.
Nincs senki más csak én és a vihar.
Ilyenkor minden más teljesen kihal.
Fázok, de nem számit, elborít a víz.
Magamba szívom az illatot, amit az ég sír.
Polom rám tapad, mellbimbóm kemény
Víz folyik az arcomról, éled a remény.
Átveszem a vihar erejét, lüktet, él
Egyesülök vele, ereimben vízként folyik a vér.
Szívem hangosan ver, én vagyok dörgés.
Kiabálok, sikítok, velem forog a pörgés.
Lassul az egész, már alig alig kopog.
Belül a lelkem is már csak halkan zokog.
A víz beterített, majd eltakart.
Eggyé váltam a természettel és az erő megmaradt.

Fesztiválos üresség

Zene hozzá: http://www.youtube.com/watch?v=SfdQiyz0iMA

Arcok jönnek-mennek keresztül,
szemükbe fény vetül,
de kevés embernek fénylik legbelül.
Fesztivál van, az élet kicsi képe bezárva egy kerítéssel körülvett helyre.
Sokat kérnek, de keveset adnak. A szavakat alkohol borítja, az elme eltűnik, a emberi mivoltja megszűnik. Forognak a fények, de üres a világ. Tátong a lélek, és te egyedül állsz.
Eleged van, mert belül szenvedsz, úgy érzed rossz helyen vagy, nem vagy ide való. Mindenki túl egyszerű, túl önző... Alig akad egy-két ember akinek a fény a szemében vissza is.
Eltűnnek szavak, kihalnak a nyelvből, helyét felváltja az ÉN, ENYÉM, ADJÁL.
De hová lett a köszönöm? A kérem? és a szívesen?
Hogy mi a tisztelet? Ja, hogy az nem számit nektek?
Mond mégis hová lett a tiszta és őszinte szeretet?
Kiabálsz,dühöngsz, majd rájösz h felesleges.
Felkerekedsz és magad mögött hagyod ezt az egész szennyet.
Elvonulsz, távol a világtól, leülsz egy dombra, ahol érzed a nedves füvet és felbámulsz a csillagokra.
Becsukod a szemed, itt most nincsenek emberek, megszűnik a világ, nem fáj már a másság.
Hallgatod a messziről jövő zenét, végigfolyik az ereidbe, behatol a szívedbe. Veled illetve benned dübörög, egy ütemet ver a szíved dobbanásával. Mosolyogsz és lassan beszívod a friss levegőt.
Te tudsz köszönetet mondani, köszönetet a pillanatért ami megadatott, a pillanatért mi örökre benned marad. Megváltoztat, átalakít. Más vagy, más voltál és más is leszel.
Mosolyogsz a feljövő napra, ami lassan bevilágítja az eget, vörös sugarakkal átszőve a felhők puha felszínét.
Szemed csukva, és látod az arcokat, azokat az arcokat, akik számítanak. Akiknek a szeme szinte világit a szeretettől. Akik értik mért nem jó a többi ember között. Akiket szeretsz, mert te még tudsz szeretni.
Élvezd és repülj. Mert repülhetsz, hisz más vagy. Fura, különc de mégis ember.
És benned van a vágy, hogy segíts, hisz adhatsz, ami sokkal jobb, mint mikor kapsz.
Szemed lassan kinyíllik és tudod, hogy már nem kell, hogy fájjon, nem kell, hogy félj.
Mert hiába vagy magányos, sose leszel egyedül.

ÉS zene utána: http://www.youtube.com/watch?v=gkOW6OvqsxY&feature=PlayList&p=3FE91849D46E7AE7&playnext=1&playnext_from=PL&index=3

Mosoly

Apró fénypontok életemben,

a múltam mi volt elengedtem.

Boldog vagyok, hisz nem ránt vissza semmi,

Új érzelmek, új emberek, az egészet újra kezdi.

Olyan szép, olyan csodás, olyan öszínte,

szerelmek, barátok minden amiben hittem.

Magam vagyok, de mégsem egyedül,

Szívemben egy dal hangosan hegedül.

Bár le tudnám irni amiket érzek,

Bár megmutathatnám milyen szépek a képek.

Csendben és céltudatosan várok.

Úgy érzem most teljesülhetnek végre az álmok.

Papír hajó

Apró papír hajót hajtogatok,

érzelmeim amik vannak, belerakom.

Fedélzetén így nehéz a rakomány,

de remélem nem süllyeszti el az ár.

Feladom a harcom. MENJEN!-kiáltom,

hajómat lassan a vízre bocsájtom.

Hiába már minden érzelem,

a jövőt úgy is csak képzelhetem.

De talán majd eléri a tengert,

megnyugszik a szívem,

leteszi a fegyvert.

És talán a víz jó felé sodorja,

nem jön vihar,

nem törik vitorla.

Eljut oda, ahová szívem vezeti,

És neki is kincs lesz,

E elázott papír galacsin.